Prológus

Felfoghatatlan, hogy sok milliárd ember közül, aki e bolygón éli életét, pont nekem kell „harcolnom” a gonoszok ellen… ha egyáltalán ők azok, nem én. Soha nem értettem, hogy miért muszáj megölnöm embertársaimat, miközben akár békésen is le lehetne rendezni a dolgokat. Vér és bűntudat, mely egy egész életen át marcangol.

Hogy lehettem ilyen kegyetlen? – mondom minden egyes „küldetésem” elvégzése végett és könnyeimmel küszködve, illetve azokat eltakarva sietek haza, még mielőtt lebuknék.

Pisztolyomat a kanapénak nevezett ruhazuhatagra ejtettem, majd fejemet megszabadítva a fekete maszktól dőltem le az ágyra.

Háton fekve néztem a plafont, mint általában minden egyes este, de ez most más volt.

Megcsörrent a telefonom. Féltem felvenni, hisz mivan, ha mégis észrevettek, vagy bármi más, ami miatt megint a rácsok mögött kéne töltenem pár esztendőt. Tinédzser éveimben szinte csak ott éltem. Minden egy gyorshajtással kezdődött, majd jött a pia és a drogok. A szüleim elűztek otthonról, most a megbízómmal élek egy lakókocsiban. Az alkoholról nagy nehezen leszoktam, de néha napján rám jön, hogy jólesne egy feles, vagy egy pálinka. A marihuána és a kokain rabja vagyok a mai napig is. 18 éves voltam, amikor megismerkedtem velük és azóta vagyok „bűnös”.  

A „főnököm” adja az anyagot, hisz nekem nincs pénzem, csóró vagyok. Ha teljesítem a feladatom, vagyis megölöm azt, akit kell, akkor kapom csak „fizetést”, bár nem valami sokat.

- Haló, Jason? – szóltam bele a készülékbe. Jason, ő a főnök.

- Danielle, hát ugyan ki hívna téged, főleg este fél 11-kor? – válaszolt a maga dörmögős, flegma hangján, mint ahogyan általában beszélt velem. – Na, milyen volt a mai zsákmány?

- Nagyon gazdag, karórát, telefont, laptopot szereztem. – dicsekedtem. Azért ez mégsem semmi.

- Gratulálok, ezért holnap nem kell dolgoznod, maradj a lakóautóban és pihend ki magad végre. Úgyis rádfér…

Ennek hallatán szinte madarat lehetett volna fogatni velem, hisz ez újdonság. Soha nem kaptam szabadnapot. Óh, még kimondani is isteni. Szabadnap. Egy új nap, amikor nem kell felvennem a talpig fekete, testhezálló ruhát, nem kell magamnál tartanom a fegyverem, sőt, még dolgom sem volt. Végre kiélvezhetem, hogy még csak a 20 éves vagyok.

- Dani? Itt vagy? – szólt bele újra J. a készülékbe.

- Jaj, bocsi! Itt vagyok, csak fellélegeztem. És amúgy milyen napod volt?

- Szar, nagyon szar. Dan, most nagyon figyelj rám! Zárj be minden be- és kijáratot, hogy senki ne tudjon bemenni hozzád, valamint húzz be minden sötétítőt. Légy a lehető legnagyobb biztonságban. A pisztolyod rakd a párnád alá, hogy ha baj van, akkor kéznél legyen! Csak azt kérem, hogy vigyázz magadra!  - szavai szó szerint lesokkoltak.

Vajon mi miatt kéne aggódnom, sőt félnem?

- Ja… - még magyarázatot sem adott, vajon mi okom van a félelemre, de letette.

Bár az is lehet, hogy hamarosan kiderül, hogy mitől félt engem.